Tata nem csak a tavak, hanem a malmok városa is – egy 1830-as évek elején készített térkép alapján összesen tizenöt működő malommal büszkélkedetett a település.
A tizenötből 6 kalló malom volt (Komáromi-, Cseke-, Öreg-, Ferenc-, Hámon- és Új-kallómalom), a többi pedig lisztet őrölt (Burgundia-, Baumeister, Cifra-, Hencz-, Jankó-, Nepomucenus-, Öreg-, Pék és a Szőnyi-malom).
Az 1930-as években ezek közül már csak négy – a Cifra-, a Miklós-, a Pötörke- és a Wéber malom – működött. 1949-ben a tatabányai szénbányászat, és az ezzel járó karsztvíz kiemelés a Pokol-forrás elapadását okozta. 1950-ben a mezőgazdaság átalakítása, az államosítások egyre több vízimalom leállásához vezetett.
1961-ben a tatabányai XV/b akna súlyos vízbetörése végleg elapasztotta az Angolkert Kék forrását és a Tata területén feltörő forrásokat, a Fényes forrással együtt. Ezzel megpecsételődött a még vízi erővel működő tatai malmok sorsa.
